A Kis Herceg

A sulink az átadásának 50. évfordulóját ünnepli, ezért bulint rendeznek az őszi szünet utolsó napjára. Vagyis holnapra. Ma pedig az őszi hideg miatt egész nap itthon ültem. Az ablakomban ülve néztem a sötét várost. Forestdale. A születésem óta lakom itt. 16 éve. Sok minden edzembe jutott nézelődés közben. Elgondolkoztam azon, hogy nem igen vannak barátaim. Lehetséges, hogy abból az apróságból kifolyólag, miszerint vérfarkas vagyok. De ilyenkor még bajos átváltoznom, mert a kékes fekete bundám nagyon feltünő lenne az őszi erdőben. Régebben falkám is volt. De aztán jött a város felső részéből egy másik falka és elpusztították az enyémeket. Ez 10 éve volt. Azóta tovvábbáltak, én viszont nem és újabb falkával nem is találkoztam már 5 éve. Akkod is csak átvonultak a városon és véletlenül futottam velük össze.
A gondolataimból egy, az utcán átsuhanó árnyék zökkentett ki. Olyan volt, mint egy farkas. Kirohantam a házból, de addigra nyoma sem volt. Vissza ballagtam a házba és bár egész éjjel nem aludtam, bedőltem az ágyamba.
Másnap az egész délelőttöt azzal töltöttem, hogy megfelelő ruhát találjak magamnak, ami egyaránt illik a kékesfekete hajamhoz és a világító, kék szememhez.
Végük egy sötétkék ruhánál döntöttem, ami világosabb volt, mint a hajam, úgyhogy illett hozzá és a derekára kötöttem egy ezüstös szalagot.
Délután a suli felé igyekezve, az út túl oldalán észrevettem egy srácot, akit még nem láttam errefelé. Zöldes kabát volt rajta és egy sárga sál, amit az őszi szél ide - oda lengetett. Pont mint a kis herceg. Világítóan szőke haja volt és amint közelebb értem hozzá felém kapta a fejét. Olyan volt a szeme mint télen az ég, szürke, de mégsem komor. Ahogy belenéztem a gyönyörű, szürke szempárba, hirtelen egy gomdolat hasított belém. A srác átszaladt az úton és megállt előttem.
- Ethan? - suttogtam és a földdet kezdtem el pásztázni. Az nem lehet. Ő is a falka tagja volt. De meghalt, amikor jött az a másik falka északról. Láttam! Illetve... most, hogy így visszagondolok... nem is láttam. De hát az hogy lehet? Én szerettem őt és ő is engem! Nem lehet, hogy 10 éve még csak nem is keresett... Annyit sírtam utána... és most itt állt előttem.
- Szia Liza. - Nem mertem felnézni. Féltem, hogy ha felnézek, elsírom magam. Egy kéz simult a derekamra, de én még mindig a földet páztáztam. A kéz a derekamról az államra vándorolt és felemelte a fejem. A szürke szempár, amivel annyiszor álmodtam, 10 éve minden éjjel az álmomban volt. Most mégis idegennek tűnt. Sokkal, de sokkal ridegebbnek tűnt, mint azelőtt. És nem volt jelen benne valami, ami régen mindig megmoslyogtatott. A gyengédséd és a játékosság. Eltűnt a szeméből az, ami mindig Ethanné tette.
- Nem bírom Liza... 10 éve menekülök. Teremttem falkàt magam köré, mégis egyedül vagyok. Megvédjük egymást, mégis menekülnünk kell. - Ethan szemébe nézve életemben először félelmet láttam benne. Igaz, hogy csak egy pillanatra, de ott volt. Ethan sohasem félt. Semmitől.
- Mi történt? Nem féltél még? Mi a baj Ethan? - dermedtem meg idegességemben.
- Megtaláltalak Liza. De ha még egyszer elveszítelek... én abba belehalok... - suttogta és felém lépve rákulcsolta a kezét az enyémre. - Szeretlek. És nem akarok elmenni innen. De az a falka, ami a nyomomban van meg fog találni téged is.
- És ha veletek megyek? Ha csatlakozom a falkához? - vagtam közbe. - Nem kell elmenned. Nélkülem nem.
Ethan szeméből lassan eltűnt a feszültség, a komorság és megkönnyebbülten elmosolyodott.
Én is elmosolyodtam és lábujjhegyre állva megcsókoltam.
Hirtelen azonban ideges lepteket hallottunk magunk mögül.
- Ethan! Mennünk kell! - kiabálta egy ideges hang.